2010. szeptember 15., szerda

Hogy Reagáljon A Keresztény Egy Halálesetre?

Hoppá! Csak nem megragadta ez a cím a figyelmedet?

Ma elmentem meglátogatni Pásztor Laci édesapját Pista bácsit a kórházban. Rákos beteg, nem tudjuk, hogy mi lesz a vége a kezelésnek, de imádkozunk, és bízunk és várunk a Gyógyítóra! Képzeljétek el évekig kemény nyakkal ellene állt az evangéliumnak. Nagyon erős ember volt. Mindig meséli, hogy bírkózott, boxolt, zongorákat cipelt fel a harmadikra, 80 kiló búzával a vállán rohangált. És most teljesen kiszolgáltatva fekszik az ágyon. Tornáztatni kell minden nap, hogy mozogjon egy kicsit. 3 hete, mikor bementem hozzá beszélgettünk egy kicsit, nem sokat mert akkor nagyon rosszul volt, azt hittük vége. De ami történt az csodálatos volt! A sok évi elutasítás után megkérdeztem, hogy nem akar-e kibékülni Istennel? ÉS IGENT MONDOTT! Imádkozott és befogadta az Úr Jézust a szívébe. Klári néni, a felesége majd elájult örömében! Hát még én! Ilyen könnyen még senki nem mondott igent az Úrnak (legalább is az én „praxisom” alatt). Gyönyörű pillanat volt!

Lehet azt kérdezed, hogy miért ez a cím? Ok…folytatom…vasárnap Pista bácsi azt álmodta, hogy meg fog halni és nagyon megijedt! Sokat sírt és sír miatta…nem tudtam kiverni a fejemből.

Az elmúlt 4 évben sok embert elveszítettünk a családunkban, nagyon közel állókat, távolabb lévőket, barátokat, testvéreket a gyülekezetből, barátaink szüleit. Ez olyasmi, amihez nem lehet hozzászokni. Nincs olyan, hogy most már nem érint meg, közömbös vagyok…szóval van tapasztalatom. 1987-ben én találtam meg otthon összeesve nagypapámat, pár napra rá, a születésnapomon meghalt. Tavaly a másik nagypapám is. 2006-ban Anyu, ami talán a legfájdalmasabb volt, és még most is hiányzik. Őt a névnapomon temettük. Középiskolában az egyik osztálytársammal együtt jártunk búvárkodni. Az egyik edzés alkalmával, nyílt vizi merüléskor ő már nem jött fel…élve…

Megtanultam együtt élni azzal a ténnyel, hogy emberek meghalnak! Mindannyiunk egy nap majd át fog lépni az örökkévalóságba…és semmit nem tudsz ellene tenni (igen, tudom az elragadtatás…leírtam, így már neked nem kell).

Amiről igazán szeretnék írni az NEM az, hogy hogyan bánjunk a haldoklókkal…hanem hogyan bánjunk azokkal, akik közel álltak az elhunythoz (a házastársak, gyermekek, szülők), és még mindig itt vannak a földön.

Valami bugyuta oknál fogva, keresztények azt hiszik, hogy a tragédia idején valami mély dolgot kell mondaniuk – idézni valamit az Írásból – idézni valami verset – nyugtatni, lecsendesíteni az embert. Nem azt mondom, hogy ezek nem hatékonyak…de…

Utazz velem most kérlek – 4 éve ott álltam Anyu sírja mellett, míg több százan álltak sorban és mondták, mondták a …séget! (Bocs, ha te is köztük voltál!) Mielőtt még mondanád, „De Balázs, ők szívből mondták,” hadd mondjam el, hogy úgy is vettem akkor és így gondolok rá most is – de attól még nem változtatja meg azt a tényt, hogy én úgy éreztem magam ott, hogy ami a legjobban esne, az egyszerűen egy őszinte ölelés és aztán ennyi…

Például – emlékszem, hogy legalább 150-szer hallottam azt a mondatot, hogy „Most már egy jobb helyen van!” Figyelj rám – TUDTAM, hogy egy jobb helyen van – de nem volt szükségem arra, hogy 150-szer halljam ezt, csak azért mert úgy érezték, hogy valami mély dolgot KELL mondjanak. Amire a leginkább szükségem volt, hogy legyenek emberek körülöttem, hogy ne érezzem magam magányosnak.

Aztán a kaja – te jó ég – miért van ez kis hazánkban, hogy egy nagyot zabálunk, amikor tragédia történik a családban? Tudom, hogy enni kell, és vannak vidéki rokonok is és fontos a vendéglátás…de…furcsa!

Emlékszem, anyukám temetése után elég sokan voltunk nálunk a lakásban – és persze mindannyian ettünk…és miután egy órán keresztül még párszor hallottuk, hogy „már egy jobb helyen van!” és hogy „nem szenved már többé!”, hirtelen elment mindenki és ott maradtunk egyedül. Egyébként ezért költöztünk oda Apuhoz és Öcsihez jó pár napra, lehet két hétre is, hogy együtt legyünk.

Mert gyászoltunk mindannyian. És nem volt ott már senki velünk. De hajlamosak vagyunk emberek magára hagyni a gyászolót. Pedig magányosak. Elmaradnak a telefon hívások, látogatások, pedig ebben az időszakban van az embernek a legnagyobb szüksége erre. (Kérdezz meg bárkit, aki elveszítette szerettét – ugyanezt fogja mondani.)

Amiért mindezeket megemlítettem, hogy elmondjam – a legjobb dolog, amit tehetsz valakinek, aki elveszített egy szeretett személyt, hogy ott vagy vele. Nem kell semmit mondjál – hadd mondjam el még egyszer – jól tudja, hogy egy jobb helyen van (ha hívő emberről beszélünk)!!! Csak fogadd el ezt olyasvakitől, aki már járt azon az úton – csak légy ott.

Sokan mondják, hogy „Nem tudom mit tegyek vagy mondjak, amikor valaki meghal.” Még egyszer – nem kell semmit TENNED és MONDANOD – csak ott lenni, az bőven elég. És ne csak egy-két napot legyél ott – hanem ugorj át a jövő héten is…a következőn héten is…hívd fel, vidd el kajálni, vacsizni – ÉS BESZÉLJETEK AZ ÉLETRŐL!

Emlékszem, annyian kérdezgettek hetekkel, hónapokkal később, hogy „hogyan” érzem magam…igen, ez az én sztorim – de fel lehet tenni a kérdést, hogy „Miért nem engedik emberek, hogy haladjak tovább? Miért gondolják, hogy én újra és újra át akarom élni a gyászt?” Inkább beszéljünk a fociról, iskoláról, családról, szolgálatról, gyerekről.

Az egyik legtutibb, legfantasztikusabb dolog a helyi gyülekezet szolgálatát illetően, hogy olyan emberekkel vagyunk körbe véve, akikkel megoszthatjuk az életünket – a jó ÉS rossz tapasztalatokat is. Nem azért írtam ezeket, hogy bárkinek is csalódást okozzak…pusztán csak segíteni akarok embereknek, akiknek nehézséget okoz az, hogy olyasvalaki körül legyen, aki éppen elveszített egy szerettét…rosszul érzik magukat csak azért mert úgy érzik, nincsenek kiképezve, hogy tegyenek vagy mondjanak valami mélyet.

Fogadjátok el attól, aki már járt ezen az úton párszor – nincs SEMMI, amit mondhatnál vagy tehetnél, hogy elvedd a fájdalmat – SEMMI; viszont az, hogy „CSAK” ott vagy vele, az többet fog jelenteni neki, mint gondoltad volna.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon igaz. Hála Istennek nem voltam még abban a helyzetben, hogy ennyire közelei hozzátartozóm haljon meg, de volt egy rokon aki volt ebben a helyzetben, és látni lehetett, hogy az hogy csak ott vagyunk velünk, föleg az első napokban, ez elviselhetőbbé teszi a tragédiát, igaz először nem tudták mi a jó inkább tagadták volna az egész eseményt, friss is volt nagyon a seb, mert aki meg halt nem volt beteg, de fiatal igen. Viszont ahogy csak ott voltunk, velük, egész nap, érződött hogy jó nekik. Kérdeztük menjünk-e másnap - mert nagyon szivesen megyünk akár egész nap - és azt mondták igen ez jólesik.

    VálaszTörlés
  2. Teljesen igazat adok Neked ,egy ölelés tiszta szívből jön,míg a szó ,egy megszokottságból,rosszul értelmezett kötelességből,mert ott van és ugy érzi,hogy feltétlenül mondania kell valamit.Sokkal fontosabb az éríntés,szavak nélkül akkor érzed az együttérzést.Volt részem a kedveseim elvesztéséből,négy év alatt elvesztettem az Anyukám,az Apukám,a párom akivel 20 évig voltam együtt,és a legjobb barátnőm.Annyi szeretetet kaptam a gyülekezetemtől,annyian vettek körül,annyi szolgálatot kaptam,ami csak azt éreztette velem,NEM VAGY EGYEDÜL,szükség van rád.Ez tartott ,és tart ma is életben,Isten és a gyülekezetem szeretete.

    VálaszTörlés
  3. "DE NAGYON" JÓ VOLT!!! K.DÁVID

    VálaszTörlés